Magyar futballünnep félmosollyal, néhány gondolat az EB – sorsolás kapcsán…

A futballt szeretők izgalommal, mintegy a magyar labdarúgás újabb régen várt születésnapi előérzetével várják a koraestét. Végre ott vagyunk a fogadáson. Kiharcoltuk a meghívót, most eldől ki mellé ülünk. Mérlegelhetjük, hogy ott lehetünk-e a társaság központjában vagy csak jól lakunk egy – két szelettel és itthon elmondjuk hogy milyen finom tortába kóstoltunk bele. Jó lenne, a 16-os főasztalhoz is odaülni. Jó lenne visszatérő törzsvendégnek lenni, akkor beszélhetnénk igazán a magyar labdarúgás régi – új születésnapjáról és nemcsak az érzetéről.
A születésnapok közeledtének s érzetének van egy másik aspektusa, a belső önértékelés, a múlt a jelen és a jövő összevetése. Ez az önértékelés segíthet abban hogy jól érezzük magunkat a franciaországi fogadáson.

Kezdjük a meghívóval, az UEFA ezen egy futballnagyhatalom visszatéréséről beszél: “mighty magyars“, Albert Flórián, az 1972-es Eb elődöntős szereplésről. Egy futball kultúrát várnak a fogadási asztalhoz! Ne felejtsük a meghívási rendszer elvét, amely egy civilizációs lehetőséget kínált fel: 24 csapatos EB, ráadásul az EB kalapbeosztási rendszer mindezt tovább erősíti.

A harmadik kalapba kerültünk, amely esélyt kínál az egyenes kieséses szakaszra, jóval nagyobbat, mintha ha a negyedikbe kerültünk volna. Így a második és a negyedik kalapos ellenfelek ellen megszerezhető a továbbjutáshoz elegendő pont, az első kalapos ellen egy szűk vereség is “beférne”. A gólkülönbség, a támadójáték is számítani fog! 

Bizonyosan sokan szeretnének minket, így a Centerhalf is megfogalmazhatja a “csoport – álmát”.  Jó lenne elkerülni későbbi vb – selejtezős ellenfeleinket Portugáliátés Svájcot, mindenképpen kellene egy nagy hal, egy világbajnok csapat, hogy igazán átérezzük a torna zamatát. Mondjuk az angolok, velük játszhatnánk egy szoros és jó meccset. Egy “világbajnoki főfogás” elég lenne, az olaszokat a második kalapban elkerülhetnénk, onnan inkább az osztrákokat kérhetnénk. Jól meneteltek a selejtező alatt, de velük bármikor – bárhol tudunk ki – ki meccset játszani. Közös hagyományok, igazi derbi. A negyedik kalapból sokan szeretnék az észak-íreket, mivel ez egy másik kávéház, bocsánat fogadás, jobb lenne Írország. Hasonló, de mégsem ugyanaz, és akkor az angoloknak is lenne egy komoly derbije. Izgalmas csoport lehetne…

Itt érdemes felfüggeszteni az asztaltársaságunkról szőt számításokat és a várakozásokat, mert azok mit sem érnek az önmegfigyelés és a külvilágkapcsolatának figyelembe vétele nélkül. Nézzünk tehát tükörbe és koncentráljunk a színekre.
Az EB selejtező sorozat alatt a résztvevő 53 csapat közül a magyar csapat kapta alegtöbb sárga lapot, számszerint 38 -t (UEFA statisztika). Próbáljuk árnyalni a képet, jobb színben feltüntetni magunkat. Vegyük az EB-re kijutó csapatokat és a 10 meccses átlag érdekében vonjuk ki a pótselejtezőket (az ötös csoportból kijutó Portugália 20 sárga és egy piros, az Albánok 21 sárga lapot szedtek össze 8 meccsen).

A magyar válogatott a 10 meccses összevetésben 33 sárga lapot kapott, pirosat nem. Összevetettem az EB résztvevőkkel úgy, hogy a pirosat 2 sárgának számoltam. Így is mi “nyertünk”, egyedül Ukrajna szedett össze még harmincat (1 piros lap), 29 -t Horvátország (3 piros lap) 28 -as Törökország (2 piros lap) és Románia (1 piros lap).

Mondhatnánk hogy mi nem kaptunk piros lapot, de ezt úgy értelmezem, hogy kollektív defenzivitás jellemezte a magyar válogatottat. A piros lap inkább a vérmérséklet vagy a (ki)támadás – és az esetleg abból adódó kontrahelyzetek, egy az egyes szituációk (utolsó ember stb.) következménye. De nézzük a legjobbakat, vagyis a legkevesebb sárgát és pirosat sem kapó csapatokat: Németország 10; Oroszország és Svájc 11; Anglia 15; végül Spanyolország 18. De nézzük, azokat akiket talán a legszívesebben választanánk, a 2. kalapból Ausztria és a 4. kalapból selejtezős ellenfelünk Észak – Írország egyaránt 14 sárga és 1 pirosat gyűjtött be.

Itt már nemcsak a játékerőről, hanem a futballkultúra leolvasható jegyeiről van szó. Ne felejtsük el e tekintetben sem a 33 sárga lapot. A kollektív defenzivitás és a sárga lapok együttes értelmezését megtámadhatnánk úgy is, hogy a bíró a hibás, vagy úgy, hogy a magyar futballvirtus az apró – ravasz faltok nagymestere. Mindkét sztereotípiával találkozhattunk.

Rendben, akkor a sztereotípia ellen és a kultúraépítés érdekében a sárga lapok mennyiségét kapcsoljuk össze még egy számmal, a szögletekével. Az EB résztvevők közül ellenünk végezték el a második legtöbb szögletet, átlagban 5.25-öt. Mindezt a ránk és felénk nehezedő nyomásként foghatjuk fel. A szlovák válogatott volt e tekintetben rosszabb nálunk 6.2, viszont ők kétszer játszottak a spanyolokkal. Otthon meg is verték őket 2:1-re, de ott is óriási nyomás alatt játszottak, a spanyolok 19 szögletet rúgtak, a szlovák csapat 4 sárga lapot szedett össze, Del Bosque csapata67{5039c76065c482a6868fae25c3e0da81f711e5578ac9a69ff62a5cd251d7362e}-ban birtokolta a labdát. A visszavágon a szlovákok 9 szögletet és 3 sárga lapot szenvedtek el, a spanyol labdabirtoklás 75{5039c76065c482a6868fae25c3e0da81f711e5578ac9a69ff62a5cd251d7362e}-os volt. A selejtezőben a magyar válogatott nem játszott az első két kalapba került csapattal…

Az előbbiekben a sárga – és szögletszám párost mintegy mértékegységként, indexszámként kezeltük a defenzív futball folyamatának illusztrálására. És ha belegondolunk, hogy mekkora problémát jelentett a norvégok elleni duplameccs… Az EB – tervnél minimum négy meccsre kell tervezni, norvég színtű és erősebb csapatok ellen. Így például fennállhat az esély arra, hogy a legfontosabb 3. és 4. meccsre többkulcsjátékos kiesésével kell szembenézni. És persze ott van mindennek a másik oldala, a világ részéről koncentrált figyelem fogja érni a magyar futballt. Szentenciózusan kifejezve : az európai civilizációs lehetőség kulturális hozzáadást vár el. Ha nem is várható el a “mighty magyars” jelző de elvárható a “jó hungarians” megítélés, hogy magunkról után pozítiv képet és emlékezetet alakítsunk ki.

Ne felejtsük el, meccset kell nyerni a továbbjutáshoz. Ehhez eleve játékbeli harmónia, a támadás és a védekezés optimális egyensúlya szükségeltetik. El kell fogadni, hogy bármennyire is törekszünk majd arra hogy gólt, és főleg a meccs első gólját ne mi kapjuk, valószínűleg elő fog fordulni ez a helyzet. A játék – kultúra foka és az egyensúly minősége itt fog igazán latba esni, a túlzott defenzivitás okozta aránytalanságból nem születhett újra labdarúgkultúra.

A statisztikák gyakran szokták kihozni, hogy a fölényben lévő labdabirtokló csapat többet fut, vagy a defenzív csapat ugyanannyit fut. De micsoda különbség a követő és megindító mozgások között, meccs közbeni – utáni kinzó és a kellemes fáradtság között, mindennek a mentális oldaláról nem is beszélve. Az első norvég meccsen Szalai sérült meg, a második meccsen Eleket kellett lecserélni a félidőben, a közvetett ok az egyensúlyhiányban keresendő, még akkor is ha a törekvés valamilyen mértékben tetten érhető volt. Az egyensúlyhiány okán kialakult hosszú labdavezetések és a támadásbefejezéseknél az összjáték hiánya a második norvég meccsen éppúgy észrevehető volt. Az egyensúlyhiány következményei: sárga lapok (eltiltások), sérülések, fizikai – mentális fáradtság és talán a legrosszabb a kultúrának a hiányérzete, hogy nem mi műveljük a labdarúgást, hanem velünk műveltetik.

Nézzük meg a hazai rangadók sorozatát az egyensúly – elv tekintetében. Az MTK úgy verte meg a Fradit, hogy a Fradi döntő fölényben volt, a Hajnal – Gera páros játéka szellemileg elnyomta az MTK csapatát. Utána a Videoton is fölényben volt az MTKellen, és a végén meg is nyerte a mérkőzést 1: 0-ra. Igaz, hogy a végén Kantakihagyott egy tizenegyest, de előtte nem sokkal begörcsölt a lába a védekezés terhe alatt, ami közre játszott abban hogy kihagyta azt. Itt óriási erőket mozgósított az MTK a védekezésben, hogy ellensúlyozza a Ferencváros és a Videoton fölényét, de a kettőből csak az elsőn sikerült eredményt elérnie a szerencse közreműködésével.
A Ferenváros nem változtatott a felfogásán, jó meccsen 3:0 -ra verte a Debrecent.

A Ferencváros – Videoton meccs érdekes volt, igaz Hajnal hiányzott, de itt már nem volt egyértelmű a zöld – fehérek szellemi fölénye. A Videoton által kialakított játszó – háromszög, Nego – Suljic – Kovács István a meccs középső periódusában jobban érvényesült, és az ebből történő átfordításokkal a másik oldalon Gyurcsó is élt. Viszont a belső középpályát nem tudta megoldani a Videoton, így Suljicra sokkal nagyobb teher nehezedett. Szervezés és nagy mezőnymunka, a gólhelyzetét ki is hagyta.

Itt jelenik meg az egyensúly mögött a következő egyensúlyhiány. Vagyis megvan azintelligens mag, de az agyközpontnak az igazi spílernek, Suljicnak túl sokat kellett védekeznie.

Hogyan fordítsuk vissza mindezt a válogatottra? Ki kell alakítani azt a stabilitást, hogy ne nyolc, sőt kilenc ember védekezen szinte abszolút módon, jó lenne ezt 6-ra leszűkíteni, ki kellene alakítani a lehető legjobb kreatív háromszöget, melyben a legkreatívabbról le kellene venni a a védekezés terhét. Mindez a védekezés szempontjából is hatásos, hiszen levehetné a terhet és a nyomást a védelemről. És ne felejtsük, ha az ellenfél közel 70{5039c76065c482a6868fae25c3e0da81f711e5578ac9a69ff62a5cd251d7362e} – ban birtokolja a labdát ott többnyire kódolt a vereség, egy döntetlent vagy egy győzelmet el lehet csípni nagy szerencsével, de továbbjutni nem lehet. A következő félév feladata véleményem szerint a kollektív defenzivitás felől a kollektív játékintelligencia felé történő fejlődés jegyében kell hogy teljen és az olyan játékosok felépítésében akikben ez a lehetőség megvan…

 És hogy ez sikeres lesz-e, és láthatjuk- e az Európabajnokságon? Nem tudom, mindenesetre, a következő félévben vizsgázni fog a politikai, a gazdasági és a sportkultúra keresztmetszete. Fontos lenne hogy az egyensúlyt teremtőszakmaiság teljes autonomiát élvezhessen, hogy ne rontsák el a hazai labdarúgás kulturális felemelkedésének lehetőségét. Hiszen az alaphangulat nagyot változhatna, most nem az a kérdés, hogy MIÉRT NEM hanem az hogy HOGYAN? Hiszen, ha kultúrált futballal lépünk elő a tornán az itthon is ledöntheti a futballunkra telepedett sztereotípiákat, szinte dogmatikus mélységig jutó téveszméket, félgondolatokat.

A jó EB szereplés egy nemzedéken belül átfordíthatná a futballhoz tapadt rossz, nemzedékeken átívelő szakmai és közgondolkodást. Azt az álláspont-tömeget változtathatná meg, miszerint a magyar labdarúgás létezik de minek, vagy létezik de az egy külön (negatív) kategória. A helyes megfogalmazás az lenne, hogy nemcsak létezett de kimagasló kultúra volt, ám legyűrték, és a létezés szintjére degradálták. AzUEFA az utolsó EB szereplésről az 1972-es magyar négy közé jutásról és Albert Flóriánról ír. Érdemes itt felidézni Albert Flórián szavait az 1990-es évek elejéről:

“… Megismerkedhettünk volna más játékstílusokkal – nem véletlenül használok többes számot, az akkori magyar válogatottból többeknek helye lett volna a legnagyobb nyugati klubokban-, hétről – hétre a nagyvilág szeme előtt játszhattunk volna. Azt hiszem, a válogatott is profitálhatott volna belőle, szerintem akkor indult meg a lejtőn a futballunk, amikor így bezártak bennünket a saját ketrecünkbe…” (Dénes Tamás – Imre Mátyás: Európai aranylabdások 1994.)”

Hogyan értelmezhetjük Albert Flórián szavait az 2015 – ben az EB éve előtt? JátszunkAlbert Flórián szavaival egy gondolati kényszerítőt. Vajon nem fedezhető fel benne az, hogy ha akkor a nemzetközi labdarúgásban a magyar futball kultúra képviselői szabadon működhettek volna a nemzetközi visszajelzések megerősítették volna a magyar futball értékét és autonómiáját.

És nem az ad hoc eredménycentrikusságtól tette volna függővé a létalapját. Mindez megakadályozhatta volna, hogy a politikai érdek, a kultúrharc legyengítse a szakmaiság folytonosságát. A ketrecről alkotóelemeiről nem beszél, de az a ketrec építő, őrei és követői fogyasztották le a magyar futballt a fogatlan oroszlán szintjére. Most a helyzet megfordítására van lehetőség, az EB esélyt nyújt ad arra hogy újra futballkultúrát építsünk, hogy az ott bemutatott játék, kollektív játékintelligencia képes legyen a maga élményszerűsége által magával ragadni a magyar futballszeretőket. Kialakulhatna az alapvető játékelv és érték az a nézőbarát játékszint, ami alá nem szabadna süllyedni.

A kérdés tehát inkább úgy helyes, hogy a magyar futballkultúra képes e folyamatában újjászületni, képes a ketrecből igazán kilépni. Ma kiderül kik ellen teheti meg ezeket a lépéseket.

forrás: Centerhalf.blog.hu